Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim 3

 

 

Házasság rózsája

 

 

 

 

Mélyen gyökerező növény,

Kisarjad, ha rátör a fény.

Megnöveszti erős szárát,

Kihajtja szép vörös szirmát.

Legszebb virág, mi létezik.

Szagolják, hogyha leszedik.

Ámde vigyázz nagyon vele,

Van rajta sok éhes tüske.

Megszúr, de ne hagyd magad,

Élvezd, hogy illata marad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jehova

 

 

 

Lemegy, ül trónjára a menyben.

Lenéz, idéz, mit akar: Legyen!

Hegycsúcs teteje, Tenger Mélye,

 Ő Csillag, Nap, Föld Ékessége.

 

Virágillat, Légyzümmögés,

Szivárvány, Gyümölcsérés,

Szemek fénye, Fülek Zenéje,

Kar Ereje, Szavak Zengése.

 

Gigász erő, atomba rejtve.

Ő mindez, és Belőle, Benne

Ered, van, szívem érzelme.

Ő az Élet Atyja, Értelme.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csak ülök és kortyolom a fényes trón vizét.

Mélyülök el, érzem vesémben ízét.

Lélegzet, mellyel a belsőm kitöltöm.

Bővül, épül, szépül, repül örömöm.

 

Rendszer feketén űz bele a sötétbe.

Mély árnyas vaksággal mennek gödörbe.

De világítótestként magasodok fel,

Fényt árasztok, szemébe kegyből emel.

 

Aggodalom űzi gyötrelem sarába,

Azokat, kik vágynak vég nélkül halálba.

De nekem magasztos cél húzza csónakom.

Kevés szükség, mi részem, de jóllakom.

 

Végtelen hála rendeltetik Neki.

Nem illethet senkit, ami Őt illeti.

Mert az öröm, fény, cél még csak felfogható,

De az nem, hogy Jehova mennyire JÓ.

 

 

 

Keresztelkedésre

 

Felszín alatt ó élet,

Szájában keserű íz.

Mi ezután mézzé lett,

Hogyha már nem lep a víz.

 

Szégyen, szemét és világ,

Mit hagysz benne a mélybe.

Erény, kincs és szabadság,

Mit hoz e cél a létbe.

 

Senki nem lophatja el.

Örökké, ha akarod

Tiéd lesz, de ha esel

Kié volt annak adod.

 

Soha ne engedd többé,

Visszarántson a mocsár

Abba a sötétségbe,

Melyből most szabadultál.

 

Ragyogó, örök áldást,

Jót, szerető örömet.

Új családod karjaiban

Sikert kívánunk neked!

 

Áldja Jah döntésedet!

 

 

 

 

Más

 

Világ tornádó szélviharában

Küzd a mindennel felszerelt harcos.

Nagy pajzsát tüzes nyilak tarkítják.

Ahova tart: magas és szent város.

 

Gonosz üldözi pusztító vággyal.

Oroszlán szájából menekül meg.

Kígyó marja sűrű mérgét, ha

Lába alatta egyszer megremeg.

 

Erődítésnek feszül, lerontja,

A romokból szép palotát épít.

Kardjával velőt hasít szerte szét,

De eleven gyümölccsel szépít.

 

Árral szemben csapkod, fenntartják

Az első helyre tétetett dolgok.

S zavarodva figyeli nézőtér,

Hogy cselekedetei már mások.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Öröm vagy bánat

 

 

Vállam nagybátyám megfogta

S könnyel áztatott zokogva:

„Gyönyörű a kis családod,

Legyél velük örök áldott.

De mond meg fiam nekem

Miért kellet, hogy így legyen?

Egy új életke, és egy halott.

Öröm vagy a bánat a nagyobb?”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ráébredés

 

Fogócskázom, szaladok önfeledten.

Apucikám! Kapjál el gyorsan engem!

Én vagyok a hős, a királyfi, a jó,

Rózsa orcámon pirul a hógolyó.

 

Hempergőzök Apuval, nekem épített

Szép várat. Karjával égbe repített.

Majd hátára ülök és suhanom át

A csillagfényes és álom éjszakát.

 

Gurulok a dombról, elbújok Aputól.

Vonatozok hegyeken, ő ér utol.

Szeret engem és úrrá tesz a várban,

Majd fejest ugrok a sárba pizsamában.

 

Főzök sarat, sütök homoksüteményt,

Apunak adom és ad érte nyereményt.

Vár engem reggel kaláccsal tejjel.

Örökkévalóság, kérlek így telj el!

 

De rázkódik lelkem sötét tény miatt,

Ebből az idillből semmi sem maradt.

Mert tudatosul, hogy huszonévesen

Már nincs játékvilág és Apu sincsen.

 

 

 

 

 

Régen várt csoda

 

 

Bizonytalan imbolygásban bimbózott,

Majd virított. Erős oszlopokon áll.

Utat tör magának. Szél a támasza.

Érkezett csoda, melyre tanító vár.

 

Lábnyomata mézédes, ha kóstolod.

Trapp, melynek zajocskája mosolyhozó.

Tárt karok szomjazzák ölelés vizét,

Melyet felszínre buzogtat forduló.

 

Szamóca lekvár arc ömlik ajkamra.

Égbe lököm piciny csillagszórómat,

Mely bevilágítja sivár lét napjait,

Az, hogy lelkem apró kincset óvhat.

 

 

 

 

 

 

 

 

Természet dala

 

Talpam alatt susog a fű.

Dallamot ad, mely gyönyörű.

 

Addig hallom vidám dalát,

Meddig a fül hall, a szem lát.

 

Rezeg a föld, ütem rázza,

Mélyen dübög kiabálva.

 

Csobban a tó, ébred a rét,

Ha fülébe súgja énekét.

 

Virág sereg dalain túl

Kövér holdunk arca virul.

 

Harmat dúdol szirmaikon,

Csillognak fent csillagokon.

 

Majd megtelik szívvel a dal.

Lesz belőle homokvihar.

 

Majd lágy zenévé alakul,

Mely csendesül, és elhalkul.